Miért ünnepeljük bizonyos forradalmak évfordulóit? Hiszen a forradalom lényegi alkotóeleme az erőszak, annak korlátozása pedig egyik legősibb törekvésünk. Mielőtt bálványozni kezdjük e szót, Roger Scruton nyomán fontos különbséget tennünk kétféle forradalom között.
Hahner Péter írása a Mandiner hetilapban.
Mintegy másfél évezreden át a legtöbb gondolkodó úgy vélekedett: nincs rettenetesebb annál, ha egy állami közösség tagjai egymás ellen harcolnak. A Római Birodalom óta az ilyesmit polgárháborúnak nevezték. Shakespeare királydrámáinak is a legszomorúbb jelenete, amikor az apák fiaik holttestét találják meg a polgárháború csataterein.
A 18. században a felvilágosodás hatására azonban elterjedt az a nézet, hogy az igazi aranykor nem mögöttünk van, a múltban, hanem előttünk, a jövőben. Egyre többen vélekedtek úgy, hogy a történelemben van fejlődés, haladás, az emberiség nemcsak tárgyi környezetét, de társadalmi-politikai rendszerét, sőt saját természetét is képes tökéletesíteni. Ebben az esetben viszont a rossz, az erőszak, a polgárháború a jó, a fejlődés, a haladás szolgálatába állhat.
Szegény Pongrátz Gergely, szegény Mansfeld Péter, szegény Wittner Mária. Amikor a latinok leírták, hogy változnak az idők, ezt talán még ők se gondolták volna… Ungváry Zsolt írása.
A tartalmakat történészek írják, a Rubicontól megszokott szakmai alapossággal.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
(Részlet a szerző 2008-ban megjelent …ÉS AZ ÜNNEP MINDIG ELMARAD? című könyvéből.)
Egyedül a későbbi miniszterelnök világított rá arra a hatalomátmentő léthazugságra, amiben az egész rendszerváltás fogant.
Harminchat évvel ezelőtt reformkommunisták sora tülekedett Nagy Imréék koporsójánál, mintha nem ők gyalázták volna évtizedekig a miniszterelnök emlékét. Szerencsére a magyar ember nem felejt. Veczán Zoltán írása.
„Elindult egy olyan egészséges dialógus a két ország között, amire már évek óta nem volt példa” – emlékeztetett Magyar Levente.
Miközben a Tisza fővárosi politikusától csak egy érzéketlen megszólalásra futotta, Magyar Péter egyetlen Ukrajnát bíráló hangot sem mert kiejteni a száján azok után, hogy ukrán toborzók vertek össze egy magyar állampolgárt, aki később életét vesztette.
